Mindenki azt kérdezi tőlem hogyan éltem meg és tettem túl magam a betegségemen. Olyankor elmosolyodom: Muszáj volt! Ugrottam volna a Tiszába, vagy húztam volna a takarót a fejemre és annyi? Persze nem örültem neki, de ez van.! „El kell fogadni a helyzetet és próbálni ebből kihozni a maximumot”-hajtogatta rendületlenül édesanyám amikor előjött a „Miért pont én?” kérdése (erről majd jövő héten). A mai fejjel kezdem megélni ennek a válasznak a mondanivalóját, lényegét: Mindenki akkora keresztet kap az élettől (az én olvasatomba Istentől), amennyit el tud cipelni és nem azon kell sopánkodnunk, hogy milyen nehéz és itt fáj, ott fáj, hanem arra kell törekedni, hogy a súlyt elbírjuk és a fogunkat összeszorítva, addig amíg bírjuk maximális energiával cipeljük a terhet. Megkeseríthetjük azzal az utunkat, hogy végig sopánkodunk, sajnáljuk magunkat, de felfoghatjuk úgy is, hogy nevetve csak azért is megmutatom mindenkinek (de főleg saját magamnak), hogy erősebb vagyok és ez a tréfa nem fog ki rajtam! Nekem a humor sokat segített!
Ígértem nektek egy neurorehabilitációs fejlődési összefoglalót, de két hét helyett három hetet leszek bent, nem szeretném lelőni a lényeget, összefoglaló a jövő héten.
2019-04-05