Első kérdés amit feltettem az ébredésem után és azután, hogy tisztázódott bennem mi történik- talán még csak most kezdem felfogni, hogy ez a betegség milyen korlátokat húzott körém (mert soha sem tartottam magam betegnek fiatalon, sőt most hogy így öregszem…szembesülök a korlátaimmal). Korlátok, nem is tudom, hogy jó szó e ez, de azért használom, mert a korlátok azért vannak, hogy egy kis ügyeskedéssel átugorjuk őket – akármilyen magasak. Mondjuk nekem volt körülbelül tizenöt évem, hogy ki találjam hogyan tudok egy kézzel mosogatni, tojást feltörni egyszóval az asszonyi kötelességeimet ellátni, de új nap új kihívás szóval lesz még min agyalni (kreativitásom határtalan☺️). Persze ezt nem lehet mindig ilyen jó kedélyűen felfogni; volt már amikor repült az a bizonyos dolog ami a kezem ügyébe került ha valami nem sikerült és hangosan kimondtam „Édes Istenem miért pont én?”.Na ez az a kérdés amire az évek során rájöttem, hogy soha nem kapok választ. Azzal áltattam magam, hogy ettől vagyok értékes, más mint a többi korombeli fiatal, mert én minden reggel örülök, hogy felkelhetek (kivéve ha bal lábbal kelek). Na ez egy tipikus Évás egó fényezés amire soha nem fogom megkapni a választ, hogy milyen lennék ha betegség nélkül nőttem volna fel. Maradjunk annyiban, hogy „Ez van, kár rágódni a múlton és én ebből a helyzetből kell, hogy kihozzam a maximumot. „Szerintem nem véletlen, hogy ez az idézet maradt meg a fejemben: „Mindig eggyel többször kell felállni, mint ahányszor padlót fogunk.” És ez milyen igaz!
Három hét után kijöttem a Neuro rehabilitációs osztályról és ígértem egy beszámolót: Az a közösség, ami ott bent kialakult és az a megértés, energia amit a mondhatni „sorstársaimtól” kaptam, annyi energiát adott, hogy minden reggel elfelejtsem az izomlázat amit a mindennapos torna okozott, fel tudjak kelni hatkor (pedig én nem vagyok egy korán kelő típus) kávézni, feltöltődni és tök vidáman, társaságban kezdeni a napot, mert kialakult egy tök jó csapat és egy „ ingyen ölelés kávézóna” valahogy így hívták a nővérek, ami számomra sokkal elviselhetőbbé tette a bent töltött időt (amit utólag is köszönök mindenkinek), az izzasztó tornát, ami persze igazolta, hogy jól csinálok valamit és hogy minden nap lesétáljak kb. fél órát a futópadon (ha nem sikerült a fél óra akkor sem állt meg az élet). Beteg vagyok, azért jöttem az osztályra, hogy javuljak; és javultam is, sokkal stabilabbnak érzem a járásom, nőtt a terhelhetőségem ami a cél volt. És rengeteg élménnyel, ismerőssel (félve használom a barát szót) gazdagodtam. Úgy gondolom,ezen az osztályon megtanultam, hogy nem mondok olyat, hogy nekem a legrosszabb, mert lehetett volna rosszabb is…
2019-04-12