Leérettségiztem, túl voltam jó pár életveszélyen, felvettek az egyetemre mondhatni éltem az egyetemisták unalmas életét…végre! Nem volt semmi izgalom az autoimmun betegségem stagnált. Három havonta szakorvosokhoz kellett járnom, hogy kézben tartsák a betegségeim amiből ugye volt egy jó pár így lett a jó barátom a határidő napló. Egy huszonéves autoimmun beteg lány átlagos életét éltem (betegségtudatom nem volt) szedtem a gyógyszereimet, tornáztam, próbáltam teljes életet élni egy kézzel, társaságba jártam és végre tudtam koncentrálni a tanulásra. Nem nem unatkoztam ahogy a későbbiekben is be fogok számolni róla az élet mindig gondoskodott arról, hogy még véletlenül se feledkezzek meg a betegségemről (aminek én külön örültem). Megtanultam letojni a járókelők lesajnáló tekintetét, annak külön örültem amikor a hátam mögött félhangosan mondogatták „Szegény kislány, pedig milyen szép lenne”. Erre kétfajta válaszom volt: „Most csúnya vagyok?, „Dehogy szegény belül gazdag.” Mondanom se kell a válaszom után a szemek kikerekedtek, de hát nem is én lennék...
A heti fejleményről: vettem egy okosórát és kitűztem hogy minden nap tízezer lépést megteszek. Na jó nem sikerült minden nap teljesíteni, de tök érdekes, hogy hogyan nőtt a teljesítési görbém a cél felé (mert ezt egy diagramm mutatja)és kedden elértem a célt. A másik siker a Húsvét előtti nagytakarítást sikerült önnállóan megcsinálni. A rrehab után sokkal stabilabb vagyok ezért már megérte a három hét (ezt tojta nekem a nyuszi) ?!
2019-04-19