Megtörtént a nagy találkozás, elkérte a számon azután hajnalig beszélgettünk. Reggel mikor felébredtem elmeséltem anyának, hogy találkoztam egy tök jó fej pasival, aki kedves, aranyos és jóképű, na meg azok a kék szemek. Azon izgultam, hogy elhívjon randira na meg azon, hogy én is hasonló hatással legyek rá mint ő rám. És abban a pillanatban mikor befejeztem a történetet megszólalt a telefon, randit kért tőlem, majd kiugrott a szívem a helyéről. A randin beültünk egy kávézóba, átbeszéltük, hogy mit is takar az autoimmunom és én szerintem amikor elmeséltem a betegségem dolgait, láttam a szemében, hogy tudomásul vette és végre nem láttam azt a sajnálatot amit más embereknél, bólintott és elfogadta. Már az első randin éreztem, hogy ő más lesz mint a többi barátom, mert mellette nem érzem betegnek magam, nem kell színészkednem, kimondom egyből amit gondolok (kicsit féltem emiatt, hogy megijesztem) és ami a legfontosabb számomra, hogy mellette biztonságban érzem magam. Persze amikor egy év után összeköltöztünk megszelídített, mondhatni hozzá csiszolódtam. Megtanultam kérni, nem parancsolni; nem hisztizni amikor nem úgy alakulnak a dolgok ahogy elképzelem és ami nálam a lényeg, nem makacs és önző lenni továbbá őt is meghallgatni. Pontosítok nem megtanultam, próbálok, van amikor sikerül, de van amikor nem. Úgy gondolom szerencsés nő vagyok, mert olyan párt találtam aki minden hülyeségemmel együtt elfogad és szeret, de soha ne felejtsük el: senki sem tökéletes!
2019-05-10