Térjünk vissza az én kis történetemhez egy icipici kitérő után. Ott tartottam, hogy megismerkedtem egy kedves, nagyszívű és birkatürelmű (mert hozzám abból jó sok kell) férfival, és egy év után összeköltöztünk – úgy éreztem megtaláltam a nagybetűs pasit. Egyik nap összevesztünk és, úgy ment el dolgozni, persze szokásomhoz híven írogattam neki csupa jó dolgokat (a magas cukrom mellett még az érzelmi terror is befigyelt). Délután hazajött és tök kedves volt és négy év után egy tábla csokival letérdelt elém és cukin azt mondta, hogy nem merte helyettem a gyűrűt kiválasztani, de ha ezt a csokit elfogadom, mindig édes lesz mellette az életem. Elsírtam magam és a nyakába ugrottam (egy kicsi túlzással). „Édes Istenem van egy pasi, aki egész életében elvisel”(remélem) érzéssel, megtartottuk az eljegyzést, és két év múlva az esküvőt. Bevallom, a szertartásokból bizonyos dolgokra emlékszem csak, mert nagyon meleg volt-pedig szeptember volt- és iszonyatosan izgultam. Pedig nem vagyok az a típus, akinek csak az esküvő lebegett a szeme előtt, de én is csajból vagyok. Ezt az érzést nem tudom szavakba önteni, de amikor szépen lassan leesett, hogy mit tett velem a betegség, tudatosult bennem az is, hogy lehet nekem nem is lesz férjem, pedig azért eléggé igényeltem a biztonságot, szeretetet. És láss csodát, megtaláltam az én birkatürelmű Ádámomat, akinek egész életemben hálás leszek!
Most nyugi van a sikerek terén, bevált az úgymond edzéstervem. Tornázok, sétálok szinte minden nap. Az okos karkötőm figyelmeztet ha túl sokat ülök, mondjuk ez jó ötlet volt, hogy megvettem, mert hajlamos lennék egész nap a gép előtt üli. Ezt mondjuk a Cukika is díjazza, mert akkor kimegyek az udvarra sétálni ő délcegen követ.
2019-05-24