Elnézést az előző héten elmaradt posztért, de most igyekszem kárpótolni titeket. Egy hete nagy lázban égtem a pápalátogatás miatt, mert utaztunk anyával Csíksomlyóra és a buszon ugrott be hogy péntek van. Most jöttem rá, hogy amikor nászúton voltunk Rómában le kellett csússzunk a pápai áldásról (érkezésünk napján láthattuk volna a pápát és pont nem értünk oda a tömegközlekedési sztrájk miatt), ha akkor látjuk nem mentünk volna el Csíksomlyóra és nem lennék birtokában eme kegynek. Na, haladjunk szépen sorba, első megállónk Gyulafehérváron volt addig szakadt az eső, de mire oda értünk kisütött a nap- tiszta Taft reklám. Azután megnéztük Petőfi körtefáját Székelykeresztúron, aki nem ismerné a történetet itt fogyasztotta el utolsó vacsoráját és a körtefa alatt szavalta el Petőfi az Egy gondolat bánt engemet című versét, megjósolva aznapi halálát, majd indultak a honvédek Segesvár felé. Másnap hajnalban úti célunk Csíksomlyó és odaérve reggel 8-11 óráig szakadó eső fogadott bennünket. Olyan durván szétáztunk, hogy még másnap is vizes volt a cipőnk. Mondjuk a többi utastársunkat nem irigyeltem, mert még nekik fel kellett menniük a nyeregbe. Nekünk nem, mert regisztráltunk a pápalátogatásra és kaptunk helyet a templom melletti mozgássérült szektorba, hülyén hangzik, de a rokkantságnak is van előnye. Most jöttem rá, hogy el kellett törjem a lábam, hogy székkel menjünk, és kiérdemeljem a rokkant szektort. Fedett sátor alatt néztük kivetítőn a misét, de hogy a történet kerek legyen hűen önmagamhoz behisztiztem, hogy én biztos fel tudtam volna menni a nyeregbe és legalább láttam volna élőben a pápát. Mert a kivetítőn át nézés olyan mintha otthon nézném. A mise előtt meggyóntam, hogy tudjak áldozni és a mise alatt, mint egy égi üzenet kisütött a nap. Meg kellett tisztulnunk bűneinktől, hogy a pápa színe elé járulhassunk. A mise vége felé olyan nyüzsgés támadt a mi szektorunkban, hogy lehetett sejteni, hogy ide jön a pápa. Kiválasztottak pár kerekes székest, hogy álljon előre egy sorba (nem tudom mi alapján én is ki lettem választva). Ott akkor olyan teljes szívemet betöltő elégedettség, öröm vagy mi öntött el, hogy azt nem lehet szavakba önteni, önzés nélkül azt éreztem, hogy én Isten szemében különleges vagyok, és ennek köszönhetően elhiszem, hogy meg tudom csinálni. Lejött a pápa a nyeregből a mise után és kezet fogott velem és a mögöttem álló anyával és megáldott. Vigyorogtam, mint egy tök az áldás alatt, hogy még véletlenül se sírjak. Sokat agyaltam mivel érdemeltem ki ezt az ajándékot, mert nem tartom magam egy szentnek, de talán azzal, hogy elhiggyem magamról, hogy különleges vagyok, és ezzel erőt adjon a betegségemhez. Mialatt azon agyalok, hogy milyen terve van velem az Úrnak addig se keseredek el, és nem adom fel a küzdelmet. Ez kicsit már átment önfényezésbe, de ezt másképp nem tudom átadni. A pápát látni mentem oda, de az, hogy megáldott, az nekem a csoda!
2019-06-06