A teológia diploma után doktorálni szerettem volna, mert először orvosi egyetem is tervbe volt, csak ki látott remegő kezű orvost, így ezt az opciót offoltam. Én gondoltam túljárok az élet eszén akkor is doktor leszek, csak nem így, hanem úgy. Amikor harmadéves teológus lettem, bibliai nyelvekre szakosodtam, azt gondolván, hogy abból doktorálok. Csakhogy a héber nyelv megtanulásába beletört a bicskám és valahogy elment a kedvem a témától is- zárójelben megjegyezném az ógörög az sikerült. De a doktorálás gondolata az ott motoszkált a fejemben, már majdnem lemondtam az álmomról, de az utolsó pillanatban kaptam egy mentőkötelet. Ötödévben bejött egy új kötelező kurzus az Egyházjog (kánonjog) és abból tök jó voltam, az órán megjegyeztem az alapokat és minimális energia ráfordítással sorra kaptam az ötösöket. Az utolsó félévben megtudtam, hogy ebből is lehet doktorálni. Konkrétan a tanárom megkérdezte, hogy szeretnék-e a kánonjoggal foglalkozni, mert tehetséges vagyok. Mondtam, hogy már tervben van a felvételi a Pázmányra Kánonjog szakra, a diplomaosztó után. Júniusban megkaptam a diplomám és augusztusban már felvettek a Pázmányra. Heti két nap volt tömbösített tanítás, nyolctól hatig (hát igen itt már éreztem, hogy posztgraduális képzésre járok). Azért volt pár nehezített tényező, konkrétan az, hogy fel kellett járjak Budapestre és egy éjszakát ott kellett aludni (még jó, hogy van pesti rokon). Első félév alatt a rokonoknál aludtam, hogy szokjam a szitut. A második évben már bonyolódott a szitu a szomszédos utcában aludtam a koliban, kényelmi okokból (elég volt negyed órát rászánni a gyaloglásra, nem egy óra buszozást) csakhogy romlott az egyensúlyom és pánikbeteg lettem. Először még nekiindultam egyedül Pestnek két napra való ruhával és kajával. Csak ugye ha nem tudtam megkapaszkodni valamibe mondjuk a zebrán, bepánikoltam és elestem. Így történt az első esésem a Nyugati előtti zebrán amikor mentem volna át a villamoshoz hanyatt húzott a táska és seggre ültem. Ez az esés mindig görcsbe rántotta a gyomrom mikor felszálltam a vonatra. Minden egyes héten produkáltam valamit, már ott tartottam, hogy minden indulásnál sírtam. A vége az lett, hogy kerestem magamnak egy önkénest, aki segített Pesten közlekedni és cipelte a csomagom. Így telt el a harmadik félév. Közben már kezdett kirajzolódni számomra, hogy nekem elég lesz az alapképzést megcsinálni, mert a doktori az papoknak éri meg vagy azoknak akik egyetemen tanítanak. Az utolsó félévet megoldotta nekem az élet/ sors/ Isten, de leginkább az önsajnálatom, mert már Szegeden belül is kíséretre volt szükségem. Szóval a téli vizsgaidőszakban eltörtem a lábam és nem volt megoldható, hogy bejárjak az órákra ( nem állhattam rá a lábamra). Megengedték, hogy az akkori helyzetemre való tekintettel óralátogatás nélkül vizsgázhassak (itt látszik, hogy katolikus egyetem), mi több a vizsgáim sikereinek függvényében nekifuthatok az államvizsgának. A fél év nem állhatok a lábamra periódusban nem volt időm unatkozni, mert tanultam a vizsgákra (utólag is köszönet a jegyzetekért) és az államvizsgára, miközben írtam a szakdogámat a témavezető tanárommal e-mailben kommunikálva. De legalább nem volt időm arra figyelni, hogy mennyire fáj a lábam. Megcsináltam a nyári vizsgákat és az államvizsgákat. Amikor tudod, hogy mennyi „szarságon” vagy túl és elérted a célod, kezedben a diploma,(tudom ,hogy ilyeneket nem szabad kijelenteni), akkor ott megfogadtam, hogy az én felnőtt oktatásom itt véget ért. Vagy legalábbis egy időre hanyagolom az iskolapadot, de ki tudja lehet a doktorira még visszatérek egyszer …
2019-07-05