Példaképem anyukám, mint minden lánynak. Kislányként ő volt a sérthetetlen, mindig szép és mindent megoldó nő. Most, hogy felnőttem most is az, csak már észreveszem az apró jeleket, amiket nem figyeltem kicsiként. Ő nem egy szuperhős, hogy sérthetetlen legyen, csak nem esik ágynak egy kicsi fájdalomtól. Furcsa volt megértenem, hogy én nem lehetek olyan gyors, önálló háziasszony mint ő, aki felugrik az asztal tetejére és leveszi a függönyt. Ugyanolyan tisztaságmániás vagyok mint ő, én mindennap takarítok csak nem olyan jól és nem annyit, mondjuk ez a tökéletes takarítási technika még fejlesztés alatt. Igyekszem talpraesett asszonynak lenni, aki minden problémára tudja a megoldást, de szerintem ez tapasztalat kérdése is. Anyukámtól kíméletlenül és őszintén megkapom a kritikát, de ő volt az egyetlen kamasz koromban akinek a véleményére adtam (nem látszott, de adtam) és persze, hogy hiszti rohamot kaptam amikor megmondta a frankót talán azért mert a szeretteink szájából elhangzott tény kőbe vésettnek tűnik. Számomra olyan mintha anya szavai szívlapáttal jól arcon csaptak volna. Már tudom, hogy anya csak a javamat akarta – akarja még most is, azért vannak ma is kis összezördülések. De próbálom más füllel hallgatni anya szavait, hogy ne csak a negatívumot, a csesztetést és a piszkálódást halljam, hanem meghalljam az általa elhangzott építő jellegű kritikát. Mert ez az anya dolga, remélem majdén is ilyen jó példakép leszek…
2019-07-12