Hát rendesen kiképeztem az öcsémet mondhatni minden rosszba, hülyeségbe belevittem, persze nem érdek nélkül. Na de már megint sietek, előre szaladtam. Megszületett a kis öcsém. Persze mint minden gyerek imádtam, dajkáltam, kikészítettem a ruháit, fontoskodtam (Hát én én voltam), na de egy újszülöttel? A dolog kiküszöbölésére a megoldás egy életnagyságú baba, na azt lehetett pelenkázni, öltöztetni, rángatni, etetni, ahogy anya csinálta az öcsin, én úgy csináltam a babán. Amikor már akkora lett az öcsém, hogy tudtam vele verekedni, játszani jó testvérek módjára csináltuk. Szegény gyereket állandóan cukkoltam, mert miért ne? Nem mondom, hogy jó nővér voltam/vagyok, de szerettem az öcsémet, de ha nem azt csinálta amit én kitaláltam, akkor jöttek a gondok. Ja és ha véletlen ő került a központba volt rá gondom, hogy a figyelem vissza terelődjön rám. Ez még a mai napig is fenn áll, hiába harcolok ellene. Mit csináljak első gyerek vagyok. Amikor tizenhárom évesen beteg lettem (ő nyolc éves volt akkor) rengetegszer volt egyedül, én voltam a figyelem központjában. Amikor túl voltam a nehezén és véletlenül róla szólt valami, féltékeny lettem és a szüleim fejéhez vágtam, hogy őt jobban szeretik mint engem, mert én beteg vagyok. Ezt a dolgot most sem értem talán betudható annak, hogy igazságtalannak éreztem azt ami velem történt és vele nem, de ezt most másként látom mert igaz, még mindig előjön néha az önző énem hogy miért ő van a központban. Be kell látnom, hogy mindketten felnőttünk, más életünk van és nem lehet összehasonlítani egy fiút egy lánnyal.
Ma bementünk a városba tornára úgy, hogy a férjem alig fogott csak a buszon és az úton való árkeléskor. Ezeket még gyakorolni kell. Ja és nem utolsó sorban elmosogattam állva. Eddig csak úgy tudtam mosogatni, hogy le kellett ülnöm egy székre.
2018-11-20