Minden nyarat a nagyszülőknél töltöttünk (öcsémmel), attól, hogy cukorbeteg lettem, miért lett volna másképp? A nagyszülők megtanulták, amit meg kellett (többek közt kezelni az új szitut). Nem volt könnyű elfogadni (főleg egy nagyszülőnek) azt a tényt, hogy az első unokája, aki egy évben körülbelül egyszer volt megfázva, cukorbeteg lett. A helyzetet dramatizálta, hogy szúrni kellett magamat. Alig bírtak oda nézni, emlékszem. Valahogy próbáltam viccesen felfogni a dolgot, hogy ne sajnáljanak. 2002 augusztusában egy remek ebéd után- ha álmomból felkeltenének, akkor is emlékeznék mit ettem, mert imádom még a mai napig- el kezdtem hányni. Anyáék egyből bevittek a kórházba, ahol infúziót kaptam három napig. Csütörtök reggel hazaengedtek, örültem, hogy normális lesz a vakációm vége és a nyarat nem egy kórházban töltöm. Péntek éjszaka minden megváltozott. Emlékszem azt álmodtam, hogy egy bácsi elrabol, az álmomban kiabáltam a valóságban pedig akkorát ordítottam, hogy anyáék rögtön bejöttek a szobámba. Fel voltak akadva a szemeim és érthetetlenül beszéltem (én ebből csak annyira emlékszem, hogy a rossz álom után apa berakott a kocsiba). A kórházba menet próbáltam anyáéknak mondani, hogy nem érzem a bal oldalam, de ebből nem értettek semmit. Az intenzív osztályra kerültem, tudom ott se sikerült senkinek sem elmondanom, hogy mit érzek, hogy nem mozog a bal oldalam. Kétségbe voltam esve, mi lesz most. Ezt az érzést nem tudom és soha nem is fogom tudni elmondani, ez olyan kétségbeesés volt amit senkinek nem kívánok. Van olyan éjszaka, amikor ezt az emlékezetes nyarat újra álmodom. Anyáék elmentek, én visszaaludtam (azt hiszem).
Ma elsétáltam az Anna Fürdőtől a Centrumig úgy, hogy nem kellett fogni, pedig nyirkos volt az út. Az a tudat megnyugtat, hogy van egy kéz ami megóv az eséstől. A férjem keze.
2018-11-22