Tizenkét évesen lettem cukor beteg, tizenhárom voltam amikor kómába estem. Elég hamar megtanultam betartani a játék szabályokat (szót fogadni az orvosoknak, szüleimnek) az egészségem érdekében. Mondhatni felelősség teljes kamasz voltam, de mindenből kivettem a részem. Még tini diszkóba is jártam, annak ellenére, hogy az orvosok féltettek, hogy a fények kiválthatják az epileptikus rohamokat. De a félelmük nem igazolódott be, mert anyáék bevállalták a rizikót és elmehettem a diszkóba (jó volt kilépni egy kicsit a kalitkából). Eléggé untam már, hogy a szüleim úgy féltettek mintha cukorból lennék, pedig nem is ehettem cukrot(HA-HA), anya teljesen kiszolgált, szinte mindent kivett a kezemből, hogy ne sérüljön a kis lelkem ha valami nem sikerül- gondolom. Én persze lázadtam, de akkor a válasz az volt „Majd megtudod, ha neked is lesz gyereked.”. Eléggé nehéz volt kibékülni azzal a gondolattal, hogy fiatalon a testem érdekes dolgokat művel (és ez a dolog nem a pattanásos arcom volt). Nyolcadik után meg kellett tanulnom a másik kezemmel írni, mert pont a bal kezemmel írtam és fokozatosan úgy elbutult, hogy a tanárok nem tudták elolvasni az írásom. A gyógyszerek mellékhatásai eléggé megnyirbálták az amúgy is megkésett fejlődésű testemmel való kibékülést, amit a szteroid még kitolt. Ja és a szteroid mellé még kaptam egy pár plusz kilót is az addig sem nádszál vékony alkatomra. Elég nehéz volt elfogadni a szteroidtól felfújódott arcom, a kilókkal való állandó harcot és nehéz volt megérteni, hogy nem tehetek ellene semmit… Annyiszor képzeltem el, hogy néznék ki ha nem szedtem volna gyógyszereket, de minek..úgyse tehetek ellene semmit. Próbáltam beletörődni… Azzal nyugtattam magam, hogy így vagyok különleges.
A heti sikerélémény el tudtunk menni a kiskutyánkal Cukival (nem csak a neve) sétálni ő is tanul és én is tanulok sétálni, micsoda összhang. Persze a férjem felügyelt minket.
2019-01-11