Tizenöt évesen kezdtek „rendbe jönni” a dolgaim: elfogadtam a cukorbetegség gondolatát az alapbetegségem is stagnált. A nyáron pont a mamáéknál voltunk amikor ez az unalom megtört (hogy ne legyen az életem túl unalmas, ja és nehogy a szüleim végre megnyugodjanak) a biciklizés alatt lecsúszott a lábam fékezéskor a kontrafékes bicikli pedáljáról lejtőn lefelé és azzal a lendülettel bezúgtam a nagyim csukott vaskapuján. Persze beütöttem a fejem és lement a bal kezemről a bőr, na de túléltem (gondoltam akkor). Mamának már rutinja volt a sebeim ellátásában ezt meg is csinálta a korholásom mellett „Édes kislányom már megint mit csináltál?”. Azt hittem ezzel megúsztam, de nem…Hazajöttünk a mamáktól és a rohamaim újból jelentkeztek körül belül havi rendszerességgel, és ahogy múlt az idő gyorsult a lefolyásuk is amint rángatózni kezdett a fejem már bénult is le a bal oldalam. Na ezt díjaztam amikor a buszról való leszálláskor jött rám a roham (persze akkor még a magas buszok voltak nem az akadálymentesítettek) és abban a pillanatban amikor felfogtam, hogy nem tart meg a lábam a lépcsőről lelépve már földet is értem. A sofőrt meg a szívbaj kerülgette, hogy mi a franc van velem mit csináljon, de én csak röhögtem ” mi már ezt tudjuk kezelni majd jön értem apukám csak ültessen a fa tövébe” és már riasztottam is az apukámat, hogy leestem a buszról nem mozog se kezem se lábam (szép kis Augusztus, már megint), de legalább nem hiányoztam a suliból jól időzített az öreg Úr ott fenn. Apa pillanatok alatt ott termett a helyszínen berakott a kocsiba és persze mindenki tudja hova vitt… a kórházba. Na ezen a ponton kell tisztáznom, hogy van nekem egy apukám is (ki gondolta volna), aki annak ellenére, hogy csak anyát emlegetem ezekben a sztorikban rendesen mellettem állt a betegségem lefolyása alatt (mindenki a maga módján élte meg ezt a dolgot). Apa volt a stabil csendes bástya, aki ha kiborultam (még ezen a mai napig is gondolkodom, hogy hogyan) de két szóval úgy helyre tudott rakni, hogy egyből tudtam hol a helyem. Anya meg az örökös elégedetlen és ezzel vitaforrásnak is tituláltam magamban akkor. Úgy éreztem -de még most is abban a pillanatban úgy érzem- amikor rávilágít arra, hogy én képes vagyok többre is, mint amit megteszek- hogy nem fogad el. Persze most már megértem, hogy csak a javamat akarja, de ezt a kritizálásnak megélt szembesítést egy örök maximalistának elég nehéz elfogadni, főleg hogy én úgy érzen mindig a maximumot hozom ki magamból. De nem mindegy, hogy mi a maximum egy egészségesnek, meg mi nekem (remélem nem sokkal vagyok lemaradva).
A heti fejlődésem fogás nélkül mentem egy elég hosszú távon kb 800 métert igaz a végén meghúztam a bokámat, de a jó eredményért meg kell szenvedni.
2019-01-18