Minden gyerek második otthona az iskola, nevelő szüleim a tanárok. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az én tanáraim zömében megértő, szókimondó (beleértve az építő jellegű kritikákat), rugalmas és nyitott pedagógusok voltak. Lehetséges, hogy az én szánalmas életem mindenkiből ezt hozta ki. De nem lettek volna kötelesek az osztályfőnökeim meglátogatni a kórházban, általános iskolában amikor cukorbeteg lettem, közép iskolában amikor az intenzíven vendégeskedtem. Na de ez az emlékfoszlány mosolyt csal az arcomra. A középiskolás osztályfőnököm bejött az új klinika intenzív osztályára beöltözve tiszta zöld steril védőruhába én meg persze kigúnyoltam. Lehet, hogy a láz beszélt belőlem közöltem vele hogy úgy néz ki mint egy kedves óriásbéka(pedig még most is félek a békától). Mit vár az ember egy életveszélyben levő kis tizenöt éves csitritől, aki az intenzíven van? Szerintem közel sem ezt vagy lehet, hogy tőlem pont ilyen reakciót. Osztályfőnöknek ráfagyott a mosoly az arcára és nyugtázta, hogy megmaradok, mert visszatért az a ‘jóindulatú’ énem ☺️.
Már a hétvégén teljesítettem a heti ‘edzéstervem’ , Szombatonn legyalogoltam 800 métert úgy hogy nem kellett senkinek fogni csak jött mellettem a férjem. Vasárnap 1300 métert gyalogoltam, tegnap még a hét sikereit megfejeltem azzal, hogy elmentünk tornára úgy, hogy a buszon se kellett fogni. Ezekkel az akcióimmal nemcsak magamat tartom kondiba hanem a körülöttem lévők reflexeit is☺️.
2019-02-22