Az előző hétvégén Siófokon voltunk. Tökéletes idő volt, a tündérünk sokat lubickolt. A kiruccanás végén felültünk az óriáskerékre hárman. Gondoltam, így lesz kerek a történet, mert Hanna oda van az óriáskerékért. Csak azt nem kalkuláltam bele, hogy a férjem és én tériszonyosok vagyunk. Ráadásul amikor megállt a kerék legfelül velünk hogy lent kiszálljanak, tíz percet kellett várni. El sem tudtuk képzelni, mi van. Hanni boldogan nézelődött, én meg úgy szorítottam a kabin közepén lévő oszlopot, hogy elzsibbadt mind az öt ujjam, és mereven néztem a cipőm. Mert féltem, ha a lányom az arcomon félelmet fedez fel, akkor ő is megijed, ezért igyekeztem nem nézelődni. Mikor a kör végére értünk, megkönnyebbültünk, hogy ezt is túléltük. Mi, naivak azt gondoltuk, hogy csak egy kört megyünk, de tévedtünk, hármat mentünk. Mikor végleg megállt és kiszálltunk, remegett kezem, lábam, de látva Hanna arcát, ami ragyogott a boldogságtól, megérte. Abban a pillanatban megértettem, amit anno a nagyok mondtak, hogy a szülő a gyereke boldogságáért mindenre képes!
2022-07-10