Problémás volt már a világrajövetelem is (mondjuk erről személyes tapasztalata csak édesanyámnak van), de elmesélése alapján a 3 napos vajúdás után már a kezdetekben megtanítottam a türelme gyakorlására és építésére felém. Azt hozzá kell tenni, hogy természetesen nem sírtam fel rögtön…már miért is kellett volna normálisan csinálni valamit? Pont nekem??. Első gyerek PERSZE kurva nagy csoda voltam, nagy boldogság volt (gondolom) egy darabig aztán jött a kopp, a gyerek furcsán megy vagy csak kényes, mivel tipegve lábujjhegyen jártam. Hozzá kell tenni, hogy aki azt gondolta, hogy beképzelt csöppség vagyok joggal, mert nem voltam egy egyszerű természet… itt megjegyzem ma sem… Mindent, azonnal, amit csak kitaláltam és úgy ahogy én azt elképzeltem… és meg is kaptam. Ki a hibás? Nem tudom. Az akaratos gyerek? A Nagyszülő? Vagy a gyerekét boldogan látni akaró szülő? Szerintem egyik sem, inkább a kompenzálás, és hogy a gyerek ne lógjon ki sorból, ha már neki ez jutott. Tudja a fene.
A mai teljesítményem séta kíséret nélkül a sarokig, végre tudom uralni a pánikom! Nem mondom, hogy nem jutott eszembe az elesés gondolata, meg az, hogy mi lesz velem ha kocsi jön velem szemben az úton, sikerült elterelni a figyelmem erről más gondolatokkal. Ja és persze visszafele jött egy autó, bementem a járdára és majdnem dobtam egy hátast anyámtól, aki ott guggolt és lesett, hogy velem örüljön. Még jó hogy a fal mellett állva láttam meg és volt miben kapaszkodni. Nem tudom ki ijedt meg jobban.
2018-11-17