Az „ébredés” után egy massza kórházi tartózkodásnak tűnt nekem az az időszak, elég nehéz volt össze szedni a valós eseményeket (anya segített), mert én valamilyen sajátos álom világba menekültem, ahol mindent a magam kamaszos lila ködébe burkoltam. Szerintem ezért nem zakkantam meg. Persze az összes férfi nemű ápolóval, orvossal szimpatizáltam. Kaptam két fiatal ápolót, (a legnagyobb örömömre), akik mindent megtettek értem, hogy kihúzzam a kórházban töltött időt. Mindenki rendes volt velem, eltűrték a hülyeségeim, pedig nem voltam egy egyszerű eset. Mikor magamhoz tértem megriadtam, mert egy csomó gépre voltam kötve és legalább öt infúzió folyt belém. Azután még jobban mikor kiderült, hogy nem mozog a bal oldalam. Mikor az idegsebész lecserélte a kötést, akkor láttam magam a tükörben először. A sebem helye ijesztő volt, de a doki megnyugtatott, hogy ez vissza fog húzódni és alig fog látszani. Viszont, ami a legijesztőbb volt, hogy lefelé lógott a szám bal oldala (mintha nem is az enyém lett volna). Látogatók sorra jöttek, első körben a hozzám tartozók, akiknek az orvosom megtiltotta, hogy sajnálatot, szánakozást mutassanak felém pl. sírjanak. Nem sírtak, de éreztem mit gondolnak. Első hajmosás is megtörtént végre, köszönet annak az ápolónak, aki kisakkozta, hogy milyen módon lehetne kivitelezni azt, amiért én állandóan rinyálok. Annak ellenére, hogy félve merte megmozdítani a fejem, mert állandóan fájt (plusz még ott volt a műtéti seb a szemöldökömön). Elkezdtem javulgatni, de még senki nem tudta mi is a kiváltó ok. Sorra adagolták belém a vénás gyógyszereket, mert féltek a visszaeséstől. A prof. szavaival „Jelen esetben ágyúval lövünk verébre”. Üröm az örömben, hogy már alig találtak vénát rajtam, mert sorra mentek tönkre a vénáim. Még jó, hogy nem voltam rosszul a tűtől, mert már kezdett tűpárna „feelingem” lenni.
A hét nagy előre lépése, hogy sikerült állva lefőznöm a kávém, igaz kétszer is meg kellett kapaszkodni nehogy elessek. Lehet, egy egészséges embernek nem nagy dolog, de ” kis lépés az átlag embernek, nagy lépés nekem”.
2018-11-30