Kedden voltam a szokásos kismama vérvételen (ami megpecsételte a hét eleji szar hangulatom), nem elég, hogy nem hallgatott rám a vért vevő nő, pedig én mutattam a jó vénámat (úgy kezelt mint egy gyereket és persze, hogy rossz volt a véna). Miközben vette le tőlem a vért flegmán megkérdezte „ Mit gondol ki fogja ellátni majd a gyereket?” és halkan megjegyezte „Mintha annyira muszáj lett volna.” Majdnem válaszoltam egy kedveset csak egyrészt annyira lefagytam, hogy semmi frappáns nem jutott az eszembe (bezzeg utána), másrészt igyekeztem, hogy ne bőgjek, harmadrészt tűvel a kezemben nem mertem. Ebben az egészben csak az a dühítő, mert tudom, hogy sok embernek ez jut eszébe amikor megtudja, hogy babát várok, de még a saját anyám sem merte így kimondani a dolgot nemhogy egy egészségügyi képzettséggel rendelkező ember. Hol tart ez a világ? Nem kell mondanom zokogva távoztam a kórházból. Félreértés ne essék nem áll szándékomban általánosítani. Elég érdekes volt, hogy egy idegen ember aki nem is ismeri a kitartásom (mert bízok benne, hogy segítséggel boldogulni fogok ahogy eddig is) a fogyatékosságom ténye miatt megfosztana az anyaság élményétől. Éljen az esélyegyenlőség!
2019-10-04