Kezd�lap

Posztok

Őszintén

Eddig csak a jóról és a szépről meséltem nektek, de ne gondoljátok, hogy a szülés utáni időszaknak nincs buktatója. Persze alapvetően boldog vagyok, hogy van egy gyönyörű és egészséges lányom. De sérült anyukaként vannak nehezítő körülmények. Kezdve a szülés utáni történéssel. Amikor kivették Hanna babát a pocakomból közölték velem, hogy pusziljam meg a csöppséget, mert a magas pulzus miatt átviszik a Gyerekklinikára. Gyorsan egy cuppanósat arra a fekete baba illatú hajkoronára és mondhatni sokkot kapva próbáltam felfogni, hogy mit hallottam (sírtam). A műtét után mindenkinek hozták a babáját szopizni csak nekem nem, hallgatva, hogy a többiek hogyan gügyögnek a pici babájukhoz én meg azt se tudtam mi van az én picikémmel, akit alig láttam csak az illata maradt az orromban- eluralkodott rajtam a tehetetlenség érzése, sírtam (ez az érzés örökre belém égett). Miután mindketten kijutottunk a kórházból egy új élethelyzet elé kerültem, pár ember hirtelen belépett hármónk életébe, amiben eddig csak ketten voltunk – úgy éreztem megfojtanak, nem hagynak egyedül, hogy örülni tudjak – pedig jó és segítő szándékkal vannak itt. Amit soha nem fogok tudni meghálálni. Nem mertem megfogni a kislányom olyan csöpp volt, féltem, hogy eltöröm. Amikor úgy éreztem, hogy én jobban másként csinálnám, mint a többiek- de rájöttem, hogy nem tudom- rám jött egyfajta pánik, tehetetlenség érzés (amit a kórházban éltem át a szoptató anyukák közt), ez az érzés hisztit váltott ki belőlem és szinte mindenkit megsértettem aki körülöttem volt és segíteni jött. Szülés utáni depresszióm van (volt), de időben fel lett ismerve. Dolgozunk rajta, hogy gördülékenyen menjen az együtt működés. Az biztos, hogy nekem van a legszuperebb és legmegértőbb családom!

2020-05-22