A majdnem négy éves lányom gondozási részének legjavát eddig anyukám és nagymamám vették ki. Annak ellenére, hogy én szültem meg, nem éreztem magam igazán anyukának. Hiába mondták a tapasztaltabbak, hogy ha majd nagyobb lesz minden megváltozik, valahogy nem tudtam elhinni. Idén ősszel beigazolódott a tapasztaltabbak jóslata: nyitott felém a lányom! Lehet azért, mert egy csomót voltunk kettesben, de talán megértette a helyzetem, amit egy kislány meg tud érteni. Mert nyáron kérdezgetett a betegségemről. Leesett az állunk, de őszintén válaszoltunk. Mikor velem van kettesben, aggódik értem, hogy óvatosan menjek, nehogy elessek. Ülő foglalkozásokat csinálunk, nem szaladgál, nem rosszalkodik. És ami a leglényegesebb két, három hónapja én altatom. Szép lassan kialakítottunk egy egyedi altatási folyamatot, megismertem a lányom jelzéseit és szokásait. Ha másként szuszog váltanom kell, szépen lassan megismertem, illetve megismertük egymást. Hétvégén a kanapén pihentünk Hanna játszott a felsőmmel, közben beszélgettünk. Meséltem neki milyen volt, mikor a pocakomban volt, mondtam, hogy velem mindent megoszthat, azután megköszöntem, hogy van nekem, egy csókot nyomtam az arcára. Válaszul a szemembe nézett, megpuszilt és megköszönte. Nem tudom mit, lehet csak utánzott, de láttam a szemében, hogy érti. Az ünnepek előtt én már megkaptam a legértékesebb ajándékom!
Elnézést, tudom kicsit elhanyagoltam az írást, de túl sok érzés kavargott bennem, azt hiszem ezt írói válságnak szokták hívni. De jelentem visszatértem, ezzel az írással kívánok minden olvasómnak áldott ünnepeket!
2023-12-20