Decemberben az ünnepek előtt felkeresett a szülőfalumból, Felsőhegyről a könyvtáros, hogy mit szólnék egy könyvbemutatóhoz, vállalom-e stb., mivel a faluban sok embert érdekelne a téma. Megörültem a felkérésnek és elvállaltam. Megbeszéltük és hagytunk időt egymásnak megemészteni a dolgokat. Miután elköszöntünk, mérhetetlenül nagy hálával túlcsordult a szívem és letöröltem pár könnycseppet a szememből. Hihetetlen volt számomra, hogy abban a kis faluban érdekel valakit az én történetem. Ráadásul egy olyan helyen, ahol alig fordulok meg, illetve egyre ritkábban. Eljött a könyvbemutató napja, addigra olyan volumenűvé nőtte ki magát a rendezvény, hogy már a TV is kért tőlem interjút, ott volt a rádió munkatársa és újságíró is. A létszám emelkedésével a lámpalázam (nem is tudtam, hogy nekem olyan is van) és a pulzusszámom is emelkedett. A könyvbemutató után jött a dedikálás, meg az interjúk. Szokás szerint a végére leesett a cukrom, rosszul lettem. (Évás volt ahogy azt megszoktuk). Olyan szinten leesett a cukrom, hogy alig bírtam beszélni és írni, szegény rádiós, olyan türelmesen várta, hogy helyreálljon a cukrom és tudjak nyilatkozni, hogy én éreztem kellemetlenül magam. De mindent össze vetve tök jó volt a bemutató, úgy, ahogy volt.! Igaz lehetett volna, simább is, de ez olyan évásra sikerült! Mindenkinek köszönöm!
2023-01-15